Tong Po

A leveleken áttőrő hajnali napfény fémesen csillan a lábszáramat körülúszó méla apróhalrajokon, melyek mit sem törődve a múlt árnyaival, a kövek közé szorult tiplispoháron átugrálva úsznak a kifürkészhetetlen jövő, talán a tenger felé. De a kövek! Ha senki sem, hát a kövek fogják a pusztába kiáltani a tegnap éjszaka elementáris üzenetét, amely meteorként zuhant a vidék létének csendesen hömpölygő óceánjába.

A tiplikereső verseny infernális forgataga, a fortyogó habokba alábukó, majd onnan profán főnixmadárként felszínre emelkedő atléták eksztatikus erőfeszítése avatatlan szemlélőben apokaliptikus víziókat indukálhat. De ez már csak enyhe félmosolyt csal azok arcára, akik még látták a daliás időket, látták a vizibalettet, emlékeznek a pas de grand-ból egyenesen a sás közé zuhanó test diszkrét robajára. Az úszás maga a csúcspont persze, de szinte csak olyan már, mint a hosszú várakozás csendjébe belehasító gongütés. Az elmúlt év minden feldolgozatlan küszködését magába sűrítő transzcendens pillanat, mely szingularitásként szippantja magába a téridőben sosem lokalizálódó, évről-évre torlódó díjátadókat is.

Az éjjel kitörölhetetlen remineszcenciáinak sötét örvényében kavargó elmémet körülvevő szenzorikus vákuumba archetipikus hangfoszlányok szüremkednek. A barázdában kerékpározó részeg ember jelenlétének csalhatatlan bizonyítéka ez. Üvölt persze, ha eltanyázik, elhalón hörög. Ugyanazon a helyen pár órája még az ősi tűz hajtotta, Részegmotoron feszítő Cucu haját csapta arcába a szél. Már csak biciklivázon alvó emberek szétnyílt, Anjou-liliomos fürdőköpenyén csúszik meg a játékos napsugár.

Elmúlt, elfolyik mellettünk a Csecsér, a Részegmotorból kifogyott a benzin. A markomban búsan kottyanó kiürült sörösdoboz hangja ránt vissza e prózai létsíkra. Megyek nyúlpörköltért.